Szabó Endre Karácsonykor

Szabó Endre Karácsonykor

Szabó Endre Karácsonykor

Mintha csak ma volna, úgy eszembe van még, 
Az asztalnál körben ült a kis család, 
Kint a vihar tombolt, oda-odaverte 
Ablakainkhoz a zúzos rózsafát. 
Fekete ruhájú, gyászló özvegyasszony 
Magához vonta két árva gyermekét: 
„Mikor eltemettük szegény jó apátok, 
Ilyen rút idő volt odakívül ép.”

Közelebb simultunk gyászoló anyánkhoz, 
A két árva gyermek: kis öcsém meg én: 
Nyugtalan szemekkel, néma félelemmel 
Csüngtünk könnyben úszó, bús tekintetén. 
– De zördült a fenyő gyertya-fényes bokra, 
A gyertyák fénye ránk víg derűt vetett, 
Szemeinkben a könny fénymosolyra vállott… 
Oh, a gyermek szíve oly hamar felejt.

A karácsonyfánk csecsebecsés terhét 
Kis öcsém csacsogva számolá nekem: 
Én, mint az okosabb, megintettem őt, hogy 
Imádkozni kell most, komolyabb legyen. 
Anyánk mosolyogva állott meg felettünk, 
Összetett kezekkel mink letérdelénk… 
Oh, e szeretettel teljes pillanatnak 
Ma is érzem még áldó melegét!

Rég volt! Bár nagy idő nem volna az annak, 
Ki az örömökből ki nem fogy soha, 
De ah! annak a két árva kis fiúnak 
Ez volt a legutolsó jó karácsonya. 
Kis családjuk fészkét vihar tépte össze, 
S üldözte őket a bajok tengerén, 
idegen szigetre menekült a testvér, 
S messze tőle puszta partra estem én.

A karácsony estét most magamba’ töltöm 
Ülöm az emlékek fájó ünnepét… 
Forró homlokom, ki megsimítsa, nincsen, 
Arcom oly hideg, míg szemem könnyben ég. 
Hallgatok sötétben… az utcák havában 
Tomboló vihar, a tél ekéje szánt… 
Ilyen rút idő volt odakívül éppen, 
Mikor eltemettük szegény jó anyánk. 

Szabó Endre Karácsonykor

Vissza a Karácsonyi versekhez