Mester Györgyi A csúcsdísz
Mester Györgyi A csúcsdísz
Mester Györgyi A csúcsdísz
A panelban évek óta egyforma volt a karácsony. A sematikus forgatókönyv szerint, elővették az ágyneműtartóból az összehajtogatott, ezüstszínű műfenyőt, ráaggatták a színes üveggömböket, az aranyszínű masnikat, az évről-évre megtartott, kőkemény szaloncukrot – mondván, amit evésre szánnak, azt úgyis frissen veszik, és napok alatt elfogy -, befejezésképpen a villanyégőket csíptették fel az ál-karácsonyfára. A karácsonyi vacsora – az elmaradhatatlan kacsasült, vöröskáposztával – kísérőjéül pedig ott volt a Spar-beigli.
Nem csak a gyerekek unták, igazán már anyukának is elege lett belőle. Túl egyhangú volt így az ünnep, nem tartogatott már örömöt, se meglepetést, egyikük számára sem.
Na, ezen akartak változtatni mindnyájan, ezért kapva-kaptak anyuka javaslatán: menjenek le Zalába, az anyai nagyszülőkhöz, úgyis olyan régen karácsonyoztak együtt.
Meglehet, a parasztházban nem lesz fürdőszobai pancsolás, viszont a gázkonvektor miatt se kell bosszankodni, sőt, a modern villanysütő is kimenőt kap, de legalább minden más lesz, mint az eddigi karácsonyok alkalmával. A változás gyönyörködtet – tette hozzá a kiskamasz Marci, mert ezt már hallotta valahol.
Mester Györgyi A csúcsdísz
Miközben autóztak a zalai dombok között, egyre fehérebb lett a táj. Eleinte csak szállingózott, később azonban nagy pelyhekben hullott a hó, és bár a vezetésnél óvatosnak kellett lenni, a szikrázóan hófehér bundában parádézó táj látványa kellő kárpótlást nyújtott még a sofőrködő apukának is.
A nagyszülők, az érkezés után, azonnal befogták a két gyereket.
– Panka, te a konyhába jössz, megnézed, hogyan készül a rőfös kalács – adta ki az utasítást nagymama. – Akár segíthetsz is. Tudom, anyádnak és neked is kedvencetek ez a sütemény. Most ez lesz beigli helyett.
Nagypapa a fiúkat dirigálta.
– Marci, apád és te velem jöttök. A községházán meghirdették, kalandparkot létesítenek az erdőben. A cél érdekében, egy kisebb területen kiirtják a fákat. A helyi lakosok ingyen vághatják ki onnan az idei karácsonyfájukat. Igyekezzünk, hogy nekünk is jusson még valami.
Száz szónak is egy a vége, elindultak. Valóban, a majdani kalandpark területe már tisztán látszott, ami nem is csoda, sok fát kivágtak, hiszen másnap már Szenteste. Azért szerencséjük volt, nagyapó igen szép, formás fenyőt talált. Jóval magasabbat és dúsabb levélzetűt, mint az otthoni, idealizált, ezüst műkarácsonyfa.
A fát lovas szánnal hazavontatták, otthon pedig elmerülhettek a már sülő rőfös kalács mennyeien édes illatában.
A fenyő tönkjét nagyapa hozzáértően megfaragta, majd a tartóval együtt beállította a tisztaszobába.
– Itt sokáig eláll, nem hullanak le a tűlevelei – mondta -, mivel ezt a helyiséget ritkán használjuk, és csak akkor fűtjük fel kissé, ha vendég van a háznál. – Tegyük rá az itt szokásos, falusi díszeket is – folytatta nagypapa.
És előhozott egy szakajtó olasz diót. Hogy miért volt olasz, azt a fajtájával magyarázta, és tény, hogy Olaszország nagyobb Magyarországnál, de ezek a diók is kétszer akkorák voltak, mint általában a dió szokott lenni. Nagypapa ügyesen madzagot ragasztott rájuk, de előbb egy-egy gyufaszálat ütött mindegyik dió tetejébe. Arra került a hurok.
A két gyerek csak ámult-bámult, egészen másként ment ez itt Zalában, mint odahaza. Otthon drága üvegdíszekkel díszítették a műfenyőt, itt meg megtette helyette a sima, festetlen dió is. Nagymama már korábban elkészítette a pattogatott kukoricából készített füzéreket, amik egészen megszépítették a fát. És az az illat! Mintha maga az erdő költözött volna be a tisztaszobába! Friss, fanyarzöld, valódi gyantaillat!
– A meglepetés, szó szerint, a „csúcsdísz” még hátra van – ígérte nagyapa. – Azt majd meglátjátok vacsora után, gyertyagyújtáskor, az ajándékok kibontásánál.
Végre az is bekövetkezett. A vacsora, a libaaprólékból készült finom leves, a ludaskásával körített, pirosra sült libacomb, na meg a rőfös kalács elfogyasztása után, türelmetlen kíváncsisággal várták a fán található, beígért meglepetést.
Amikor a gyertyák már fényesen lobogtak, és sziporkázva sistergett a csillagszóró, Marci elsőként szaladta körbe a nagy fát, a meglepetést keresve. Meg is találta.
– Nagypapa, ez csodálatos! Csúcs ez a dísz! És milyen élethű a kis mókus! Ahogy kapaszkodik abba a nagy dióba!
Most nagyapón volt a meglepetés sora.
– Mókus?! Miről beszélsz?! Hiszen a fenyő csúcsán, a szalmából, kézzel font csúcsdíszt szántam meglepetésnek!
Akkor megkerülte ő is a fát, és legnagyobb meglepetésére, a csúcstól kicsit lentebb, meglátott egy igazi, élő mókust, amint ott ücsörgött egy vastagabb ágon, és apró mancsai között lelkesen szorongatott, hogy el ne vehessék tőle, egy méretes olasz diót. Szép volt, tényleg, mintha csak a legkiválóbb plüssanyagból, a leghozzáértőbb játékgyártó készítette volna.
– Hát ez még nekem is meglepetés – mondta nagyapó. – Az erdő ajándéka – tette hozzá. Tartozéka a fának, amitől nem akart elszakadni, és mivel olyan sűrűek voltak a fenyőágak, észre se vettük, hogy a fával együtt hazahoztuk annak lakóját is. – Ne ijesszük meg. Ha elvan a dióval, legalább nem éhezik. Ilyenkor már úgyis kevés ennivalót nyújt az erdő. Majd éjszakára résnyire nyitva hagyjuk az ablakot, így ha akar, haza mehet.
Mindenki megcsodálta a mókust, majd lábujjhegyen kimentek a tisztaszobából, nehogy elijesszék.
Reggelre eltűnt a mókus, ott maradt azonban utána három, üresen fityegő cérnahurok, amin korábban olasz dió függött. Talán többször is fordult, és elvitte téli tartalék élelemnek.
De nem bánták. Panka és Marci boldogok voltak, hogy nekik volt azon a télen a legszebb karácsonyfájuk, amin igazi „csúcsdísz” volt.
Mester Györgyi A csúcsdísz