Az ezüstfenyő titkos dala

Karácsonyi mesék

Karácsony napja:

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl, egy csillogó, sűrű erdő mélyén állt egy különleges fa. Nem volt olyan, mint a többi fenyő, mert ágai ezüstösen csillogtak a hold fényében, és törzse is mintha száz meg száz csillaggal lett volna átszőve. Az emberek az ezüstfenyőnek hívták, és sokáig hittek abban, hogy titkos dalát csak az hallhatja, akinek a szíve tiszta és jó.

Réges-régen, amikor az első hópelyhek lehullottak az erdőre, a falu gyerekei összegyűltek a tűz körül, és a legöregebb mesemondót, Irma nénit kérték, mondja el nekik az ezüstfenyő legendáját. Irma néni mosolyogva kezdte:

“Gyerekek, tudjátok, az ezüstfenyő nem csak fa, hanem az erdő lelkét őrzi. Azt mesélik, hogy amikor a világban kevés a szeretet, az ezüstfenyő csendesen énekelni kezd, hogy emlékeztesse az embereket a jóságra.”

A kicsi Lili kíváncsian kérdezte: “De hogyan hallhatjuk a dalát, Irma néni?”

Irma néni így válaszolt: “Csak az hallja, aki szeretettel fordul mások felé, és soha nem árt a természetnek. Az erdőben sétálva, ha figyelsz, halk, csilingelő dallam szólal meg, mint amikor a szél játszik a hókristályokon.”

Egy téli hajnalon, amikor minden hófehér volt, Lili elindult az erdőbe barátjával, Marcival. Mindketten arról álmodoztak, hogy meghallják az ezüstfenyő titkos dalát. Óvatosan lépdeltek, nehogy felriasszák az erdő kis lakóit. Egy mókus kukucskált rájuk, és azt mondta játékosan:

“Sziasztok! Mit kerestek ilyen korán?”

“Az ezüstfenyő titkos dalát!” – felelte Lili lelkesen.

A mókus összekacagott velük: “Lehet, hogy nem is kell keresnetek, csak hallgatni, amikor igazán kedvesek vagytok egymáshoz!”

Marci segített Lilinek átmászni egy kidőlt fán, és Lili is adott Marcinek egy meleg kesztyűt, mert látta, hogy fázik a keze. Ahogy együtt haladtak tovább, az erdő egyre csendesebb lett. Hirtelen, mintha a fák között vékony, csilingelő hangok szólaltak volna meg. Mindketten elállták a lélegzetüket.

“Hallod, Marci?” – súgta Lili.

“Én is!” – felelte Marci tágra nyílt szemekkel.

Az ezüstfenyő alatt egy apró, fényes manó jelent meg. Piros sapkáját megemelte, és azt mondta:

“Szeretettel jöttetek, jósággal a szívetekben. Ezért hallhatjátok a fa titkos dalát. Ez a dal arról mesél, hogy a szeretet minden szívet felmelegít, még a leghidegebb téli napon is.”

A dalban csengő hangok szóltak a barátságról, a segítőkészségről, és arról, hogy minden apró jócselekedet visszatalál hozzánk. Amikor a dallam véget ért, a manó eltűnt, csak egy csillogó tobozt hagyott maga után.

Lili és Marci hazavitték a tobozt, és megosztották a falubeli gyerekekkel a történetüket. Attól a naptól kezdve mindenki figyelt arra, hogy jószívű legyen, segítsen a másikon, és óvja az erdőt.

Az ezüstfenyő üzenete az volt, hogy a titkos dal nem más, mint a szívünk legszebb érzései: a szeretet, a kedvesség, és a jóakarat. Ezek nélkül az erdő is elcsendesedne, és az emberek is szomorúbbak lennének.

Ezért Lili, Marci és a többi gyerek mindig vigyáztak a természetre, barátsággal fordultak egymáshoz, és minden évben, amikor leesett az első hó, újra és újra sétára indultak az ezüstfenyőhöz. Tudták, hogy amíg ők őrzik a szeretet és a jóság titkát, az ezüstfenyő dala soha nem némul el.

És hogy hogyan őrizhetjük meg az ezüstfenyő titkát a jövőnek? Úgy, hogy minden nap teszünk valami jót: vigyázunk a természetre, segítünk másokon, és szeretettel fordulunk egymáshoz. Így az ezüstfenyő titkos dala örökké szólhat a szívekben.

Így volt, úgy volt, igaz volt, vagy talán csak egy mese… De a szeretet és a jóság mindig valóság!

Karácsony napjára:

Post Views: 26