A karácsony varázsruhája ⋆ Karácsony napja

Karácsony napja:

A karácsony varázsruhája

Egyszer volt, hol nem volt, egy kisváros szélén, ahol a hópelyhek úgy táncoltak az ablakok előtt, mintha mindegyiküknek külön meséje lenne, élt egy kislány, Emma. Emma minden évben nagyon várta a karácsonyt, mert ilyenkor az egész család együtt töltötte az estét, sütit sütöttek, énekeltek, s a szobában meleg fények világítottak.

Egyik évben, amikor már csak három nap volt karácsonyig, Emma szomorúan üldögélt a szobájában. „Bárcsak idén is varázslatos lenne a karácsony!” sóhajtott. A mamája észrevette, hogy Emma szomorú, és leült mellé az ágy szélére. „Mi bánt téged, kicsim?” kérdezte gyengéden. Emma elmondta, hogy úgy érzi, idén valami hiányzik, mintha a csoda elkerülné őket.

A mama elmosolyodott, és elővett egy kis dobozt a szekrényből. „Tudod, Emma,” kezdte, „amikor én kicsi voltam, a nagymamám nekem adta ezt a varázsruhát karácsonykor. Azt mondta, hogy minden karácsonykor valaki viselheti a családban, akinek a szíve tiszta és tele van szeretettel.” Emma kíváncsian nézte, ahogy a mama kinyitotta a dobozt. Odabent egy gyönyörű, piros-arany ruha lapult, amelynek ujján kis csillagok ragyogtak. „Ez a ruha a szeretet varázsát rejti,” mondta a mama. „Ha viseli valaki, mindenki boldogabb lesz körülötte.”

A varázsruha eredete nagyon régi volt. A családban úgy tartották, hogy egyszer egy jószívű tündér készítette, aki nagyon szerette nézni, ahogy az emberek örülnek egymásnak karácsonykor. Ezért a ruha minden évben másra szállt, hogy továbbvigye a szeretet, az öröm és a kedvesség üzenetét.

„De mama, igazán működik ez a ruha?” kérdezte Emma.
A mama megsimogatta Emma haját. „A szeretet mindig működik, hiszen az a legerősebb varázserő, amit ismerünk. Próbáld fel!”

Emma boldogan bújt bele a piros-arany ruhába. Amint magára öltötte, valami melegséget érzett a szívében, mintha egy csapat kicsi csillag nevetne benne. Kiment a konyhába, ahol a testvérét találta, aki éppen morcosan pakolta a játékait. Emma odament hozzá, és átölelte. A testvére egyszer csak elmosolyodott, és közösen kezdtek játszani.

A ruha lassan a család hagyományává vált. Minden évben, karácsonykor, valaki felölthette a varázsruhát, hogy még több mosolyt, ölelést és kedvességet hozzon az ünnepbe. A ruha anyaga puha, meleg selyem volt, amely sosem szakadt el, sosem fakult meg, és mindig olyan színben ragyogott, amilyenben éppen a viselője szeretné. Néha piros volt, néha arany, máskor pedig csillogó zöld, mint a fenyőágak.

Emma egyszer megkérdezte a mamáját, hogy miért ilyen különlegesek a ruha színei. „A piros a szeretet színe, az arany a reményé, a zöld pedig az örök életé” – felelte a mama. „Ezek mind olyan dolgok, amik fontosak karácsonykor.”

Ahogy teltek az évek, a ruha is változott. Néha került rá egy-egy új masni, máskor csipke vagy egy apró hímzés, amit az éppen viselő családtag készített rá. Így mindenki hozzátette a maga kis szeretetét és emlékét a ruhához. Egy idő után már nemcsak a ruha maga, de a hozzá kapcsolódó történetek is fontosak lettek.

A modern karácsonyokon a család gyerekei néha arra kértek mindenkit, hogy mindannyian vegyenek fel valami pirosat vagy aranyat, hogy együtt legyenek varázslatosak. Emma felnőttként is ápolta ezt a hagyományt. Amikor a család összegyűlt, mindannyian meséltek valamit, amit az évben jótettek, és együtt örültek minden szeretetből fakadó kis csodának.

Egy karácsony este, amikor már a család apraja-nagyja együtt mulatozott, Emma megsimogatta a varázsruha ujját, és azt mondta: „A legnagyobb varázslat mégis az, ha a szívünkben hordjuk a szeretetet, nem csak karácsonykor, hanem minden nap.”

Így lett a karácsony varázsruhája a családi együttlétek szimbóluma. Nem az számított, ki viseli azt, hanem hogy mindannyian osztoznak annak fényében.

Így volt, igaz volt, talán tán nem is volt – de ilyen szép mesét csak a szeretet írhat karácsonykor!

Karácsony napjára:

Post Views: 15