A karácsonyfa örök lángja ⋆ Karácsony napja

Karácsony napja:

Volt egyszer egy kis falu, valahol a hegyek között, ahol minden télen csodás hópelyhek borították be a háztetőket. Ebben a faluban élt egy öreg asztalos, Miklós bácsi, aki minden évben gyönyörű karácsonyfát készített a falusi gyerekeknek.

A falu lakói már hetekkel karácsony előtt izgatottan készülődtek. A gyerekek a domboldalon szánkóztak, a felnőttek pedig mézeskalácsot sütöttek. Amikor eljött az ünnep estéje, mindenki összegyűlt a főtéren, hogy együtt lássák Miklós bácsi varázslatos karácsonyfáját.

„Na gyerekek, idén is készen áll a fa!” – mondta Miklós bácsi mosolyogva, miközben kis csizmájában ropogott a hó.

A gyerekek tapsoltak és ujjongtak. A karácsonyfa tetején ezúttal nem csillag ragyogott, hanem egy aprócska, gyertyából faragott lángocska. Ez volt a falu legendás örök lángja, amit minden évben újra és újra meggyújtottak, hogy a szeretet és a jóság tovább éljen közöttük.

„Miklós bácsi, miért olyan fontos az örök láng?” – kérdezte a kis Zsófi.

Az öreg asztalos letérdelt a kislány mellé. „Azért, mert ez a láng nemcsak fényt ad a sötét éjszakában, hanem melegséget is a szívekben. Amíg a láng ég, addig a szeretet is él a faluban.”

A gyerekek körbeállták a fát, és mindenki a csodás lángot nézte. A láng táncolt és remegett, mégis mindig ott volt, ragyogva az ünnepi este sötétjében.

Az este folyamán a falu lakói régi történeteket meséltek a karácsonyfáról. Azt mondták, hosszú, hideg teleken is, amikor kint a farkasok üvöltöttek, az örök láng fénye összehozta az embereket. Mindig volt valaki, aki vigyázott a lángra, hogy soha ki ne aludjon.

Az évek során sok minden változott a faluban. Jöttek új lakók, régi házak épültek újjá, sőt, egyszer még egy nagy vihar is elmosta a főteret. De az örök láng minden karácsonykor újra fellobbant a fa tetején. A gyerekek azt játszották, hogy ők lesznek a láng őrzői, és mindannyian megfogadták, hogy segítenek egymásnak, bármilyen nehézség is jöjjön.

Az idő múlásával a gyertyák helyét színes, csillogó égők vették át. Volt, aki napelemes fényfüzért tekert a fára, és volt, aki mesés villanydíszeket hozott a városból. De a fa tetején minden évben ott világított az apró örök láng, ahogy Miklós bácsi megtanította: „Nem az számít, miből van a fény, hanem hogy a szívekben is világítson.”

Egy karácsony este, amikor a hó különösen vastagon fedte a falu utcáit, egy új család érkezett a faluba. A kicsi Tomi, aki még sosem látott ekkora karácsonyfát, csodálkozva kérdezte: „Miért ég ott az a kis láng?”

A falusiak mind egyszerre szólaltak meg: „Ez a mi örök lángunk! Ez mutatja meg, hogy mindig számíthatunk egymásra.”

Tomi szeme felcsillant, és megszorította anyukája kezét. Érezte, hogy itt igazán otthon lehet.

Miklós bácsi az emberekhez fordult: „Gyerekek, felnőttek, emlékezzetek, hogy a szeretet lángját nem csak karácsonykor kell őrizni, hanem egész évben. Segítsétek egymást, legyetek kedvesek, és a karácsony igazi csodája soha nem tűnik el a szívetekből.”

Aznap este, amikor mindenki hazatért, a karácsonyfa örök lángja még sokáig ragyogott az ablakokban. Még az is hallotta a láng halk duruzsolását, aki már az ágyában feküdt, álmodva a következő karácsonyról.

Azóta is mesélik a faluban, hogy az igazi örök láng nem a gyertyában, nem az égőkben, hanem a szeretetteljes tettekben él tovább. És ha valaki elfelejtené, elég csak egy kis jót cselekednie, hogy a láng újra fellobbanjon benne.

Így volt, így mesélték, talán igaz is, talán nem, de ilyen csodás mese volt!

Karácsony napjára:

Post Views: 1