A varázsgyertya karácsonya ⋆ Karácsony napja

Karácsony napja:

Egyszer réges-régen, egy kis faluban, egy hófödte decemberi délutánon, amikor a világ szinte illatos volt a sült mézeskalácstól és forró almás teától, egy apró házban nagy készülődés folyt. A Sipos család karácsonyra készült. Az asztalon már ott sorakozott a mákos bejgli, a gyerekek, Panni és Marci, izgatottan várták az estét. Édesanya a fenyőfa alatt egy régi, poros dobozkát talált, amit még sosem láttak.

„Mi az, anyu?” kérdezte Marci nagy kerek szemekkel.

„Ez egy különleges gyertya,” mosolygott anya. „A dédnagymamátoké volt. Azt mondta, csak igazi szeretettel lehet meggyújtani.”

Pannit nagyon érdekelte a dolog, s óvatosan kivette a dobozból a gyertyát. A gyertya nem volt sem arany, sem ezüst – egyszerű fehér volt, de ahogy a fény ráesett, mintha szivárványszínben csillogott volna.

Este lett, az ablakon túl hullott a hó. A család együtt ült a fa körül, és az anya így szólt:

„Most gyújtsuk meg a varázsgyertyát, de előbb kívánjunk valamit, amit mindannyian nagyon szeretnénk!”

„Azt kívánom, hogy mindig szeressük egymást,” mondta Panni szelíden.

„Én azt, hogy soha ne veszekedjünk,” tette hozzá Marci.

Apa és anya is kívántak valamit magukban, majd együtt meggyújtották a gyertyát. Abban a pillanatban a szobát meleg, puha fény ölelte körbe, mintha a gyertya fénye megsokszorozódott volna.

Panni ámulva nézte. „Nézzétek! Olyan, mintha a fény táncolna!”

A gyertya fényében mindenki arca vidámabb lett, s a testvérek észrevették, hogy már nem is számít, ki kap több sütit vagy kié a nagyobb ajándék. Egyszer csak halk, csilingelő hangot hallottak.

„Hahó! Ki van ott?” kérdezte Marci.

A gyertya lángja hirtelen egy apró tündér alakját öltötte. A tündér kis szárnyai szivárványosan ragyogtak, s kedvesen beszélt:

„Én vagyok a Varázsgyertya Tündére. Csak ott jelenek meg, ahol igazi szeretet él a szívekben.”

A gyerekek ámulva hallgatták.

„Az én feladatom,” folytatta a tündér, „hogy emlékeztesselek benneteket: a karácsony nem csak az ajándékokról szól, hanem arról, hogy jók legyetek egymáshoz, segítsetek és szeressetek!”

Marci egy kicsit elpirult. „Néha összeveszünk Pannival, mert nem mindig értünk egyet…”

A tündér mosolygott. „Nem baj, ha néha vitatkoztok. Csak az a fontos, hogy mindig kibéküljetek és szeressétek egymást.”

Panni közelebb hajolt Marcihoz. „Sajnálom, hogy délelőtt elvettem a kedvenc ceruzádat, nem kérdeztem meg.”

Éppen ekkor a fény még melegebb lett, mintha a gyertya megölelné őket.

Apa halkan megszólalt. „Látjátok, a szeretet mindennél fontosabb. Ez a gyertya ezt adja nekünk minden karácsonykor.”

Ahogy telt az este, egyszer csak csodálatos meglepetés történt. Az ablakon át csillagszórók fénye villant fel, és halkan csengettyű szólt. A gyerekek az ablakhoz futottak, s a hóban egy hóemberekből álló kis karácsonyi kórus énekelt. Persze, hogy csak a varázsgyertya fényében látták, de igazából mindannyian elhitték, hogy ez a karácsony most különlegesebb, mint bármikor.

Az este végén, amikor már mindenkit elálmosított a sok nevetés, a gyertya lángja lassan elcsendesedett. A tündér utoljára szólt hozzájuk:

„Ne feledjétek, a varázs mindig ott van, ahol szeretet és összetartás él. Amíg vigyáztok egymásra, én is veletek leszek.”

A szobát csend és béke töltötte meg. A gyerekek álomba szenderültek, mosollyal az arcukon, szívükben melegséggel.

Így történt hát, hogy a Sipos család karácsonyán egy egyszerű gyertya fényénél megtapasztalták, mennyire fontos a szeretet, az egymásra figyelés és a megbocsátás. Mert a legnagyobb ajándék mindig az, ha együtt lehetünk azokkal, akiket szeretünk.

Hát így volt, igaz volt, talán mese volt, talán nem – de olyan szép, hogy érdemes elhinni.

Karácsony napjára:

Post Views: 9