Szabó Endre Karácsonykor
Szabó Endre Karácsonykor
Mintha csak ma volna, úgy eszembe van még,
Az asztalnál körben ült a kis család,
Kint a vihar tombolt, oda-odaverte
Ablakainkhoz a zúzos rózsafát.
Fekete ruhájú, gyászló özvegyasszony
Magához vonta két árva gyermekét:
„Mikor eltemettük szegény jó apátok,
Ilyen rút idő volt odakívül ép.”
Közelebb simultunk gyászoló anyánkhoz,
A két árva gyermek: kis öcsém meg én:
Nyugtalan szemekkel, néma félelemmel
Csüngtünk könnyben úszó, bús tekintetén.
– De zördült a fenyő gyertya-fényes bokra,
A gyertyák fénye ránk víg derűt vetett,
Szemeinkben a könny fénymosolyra vállott…
Oh, a gyermek szíve oly hamar felejt.
A karácsonyfánk csecsebecsés terhét
Kis öcsém csacsogva számolá nekem:
Én, mint az okosabb, megintettem őt, hogy
Imádkozni kell most, komolyabb legyen.
Anyánk mosolyogva állott meg felettünk,
Összetett kezekkel mink letérdelénk…
Oh, e szeretettel teljes pillanatnak
Ma is érzem még áldó melegét!
Rég volt! Bár nagy idő nem volna az annak,
Ki az örömökből ki nem fogy soha,
De ah! annak a két árva kis fiúnak
Ez volt a legutolsó jó karácsonya.
Kis családjuk fészkét vihar tépte össze,
S üldözte őket a bajok tengerén,
idegen szigetre menekült a testvér,
S messze tőle puszta partra estem én.
A karácsony estét most magamba’ töltöm
Ülöm az emlékek fájó ünnepét…
Forró homlokom, ki megsimítsa, nincsen,
Arcom oly hideg, míg szemem könnyben ég.
Hallgatok sötétben… az utcák havában
Tomboló vihar, a tél ekéje szánt…
Ilyen rút idő volt odakívül éppen,
Mikor eltemettük szegény jó anyánk.
Szabó Endre Karácsonykor